Nyelvpolitika

Sok társadalomban több mint egy nyelvet vagy nyelvváltozatot beszélnek. Az ilyen társadalmak többnyelvűek és bizonyos nyelvpolitikai döntéseket kell hozniuk, azaz bizonyos intézkedéseket, melyek az egyes nyelvek használatát elősegítik vagy éppen visszaszorítják. Sok nemzet olyan nyelvpolitikát alkalmaz, mely egy hivatalos nyelvet tesz előtérbe mint nemzeti nyelvet a többiek rovására. Más országok pedig megpróbálják védeni és segíteni a regionális és kisebbségi nyelveket. Néhány ország többnyelvű modellt választ, mint pl. Svájc a négy hivatalos nyelvével vagy Kanada a franciával és az angollal. Ez a fajta nyelvpolitika mind intézményes, mind egyéni szinten bátorítja a többnyelvűséget.

Nemzeti nyelvek és kisebbségi nyelvek

Ha egy nyelv tölti be a nemzeti nyelv szerepét, akkor a többi nyelv kisebbségi nyelv. Bizonyos nyelvpolitika támogatja és védi a kisebbségi nyelveket nemzeti vagy nemzetközi törvénykezéssel. Mások pedig nyelvi diszkriminációt alkalmaznak és elnyomják a kisebbségi nyelvek jogait, sőt meg is tilthatják a használatukat. Néhány kisebbség a szomszédos ország nyelvi területeinek a kiterjesztése (mint például a szlovének és a németek Észak-Olaszországban) vagy a bevándorlás következtében alakult ki (albánok és horvátok Dél-Olaszországban és a roma népesség mindenhol) vagy történelmi események következménye (mint a zsidók kiűzése vagy rómaiak gyarmatosítása a Balkánon: vlachok, arománok).

Kisebbségek a saját országukban

A őshonos nyelvi kisebbség egy példája a friuli és a ladin Olaszországban, akik az olasztól eltérő újlatin nyelveket beszélnek. Olaszország jelenleg több újlatin nyelvnek ad otthont, és talán nyelvi szempontból a leggazdagabb ország Európában. Az ilyen bennszülött nyelvek közé számít a szardíniai, piemonti és a nápolyi többek között. Ezek a latintól függetlenül fejlődtek ugyanúgy, ahogy a toszkán olasz. Ezek, technikailag, nem olasz nyelvjárások, hanem regionális nyelvek. Különálló tipológiai és történelmi identitásuk van, mégsem ismerik el őket kisebbségi nyelvként különböző okok miatt, pl. az egyik az, hogy beszélőik nem igénylik ezt. De végeredményben ez az egynyelvű nyelvpolitikai modell eredménye, mely az diktálja, hogy az olasz az állam egyetlen nyelve.

Nyelvjárások

A nyelvhasználók nem mindig a sztenderd nyelvet (köznyelvet) beszélik, hanem helyette nyelvjárást használnak. Ez területhez vagy osztályhoz kapcsolódó nyelvváltozat, melynek a szókészlete, kiejtése vagy nyelvtana valamennyire különbözik a köznyelvétől. Elképzelhető, hogy akcentussal beszélnek, azaz főleg a kiejtés különbözik. Az akcentus utalhat a nyelvjárásra (mivel eltérő helyi változatok vannak), vagy pedig a köznyelv kiejtési változatára, aminek magas társadalmi presztízse van, különböző társadalmi funkciókra ki van dolgozva: van írott és beszélt, valamint formális és nem formális formája. A köznyelv kiejtési, szókincsbeli, nyelvtani és írásbeli egyezményei egyértelműen le vannak rögzítve, melyek többé-kevésbé kötelező normát jelentenek az összes felhasználó számára, legalábbis a hivatalos kommunikációban. A nyelvhasználat a beszélő társadalmi helyzete függvényében is különbözhet. A munkások másképp beszélnek, mint a felsőbb osztályok (mind a nyelvjárásban, mind a köznyelvben). Lehetnek nyelvi különbségek a fiatalok és idősek között, a férfiak és nők között, vagy más társadalmi csoportok között. A fiatalok és bizonyos szakmabeliek speciális nyelvet használnak, gondoljunk az ügyvédek, orvosok zsargonjára, a tolvajok nyelvére, az ifjúsági szlengre. A szakszó erre a jelenségre a szociolektus, azaz a nyelv társadalmi változata.

Jó házi feladat lenne olvasni Bernard Shaw drámáját, a Pigmaliont vagy élőben megnézni.