Az emberi természethez tartozik, hogy megpróbálja a dolgokat javítani. Politikailag, műszakilag, sőt még biológiailag is, melynek eredménye hol nagyszerű, hol katasztrofális. A homo politicus egyik kedvenc manipulációs területe a nyelv. A nyelv különböző ablakokat nyit a valóságra és a társadalmi identitás elsődleges eszköze. Hatalmas eszköz és a hatalom eszköze. Ezért a politikusok, nyelvészek, filozófusok és írók mindig is megpróbáltak nyelvi változásokat diktálni, ahelyett, hogy hagyták volna szabadon működni, bizonyos nyelveket elnyomtak, másokat pedig támogattak, a helyesírást szabályozták vagy új eufemisztikus kifejezéseket vezettek be negatív fogalmakra. A nemzetállamok létrejöttével Európában a 19. és 20. században a nemzeti nyelveket támogatták a kisebbségi nyelvek rovására, és néha megtisztították az idegen szavaktól.

Így a magyar nyelv a sajátjaival helyettesítette a német és latin szavakat, az Académie Française (Francia Akadémia) azért küzd, hogy minimalizálja az angol jövevényszavakat (nem nagy sikerrel), továbbá Izland sokáig arra kényszerítette a bevándorlókat, hogy változtassák meg a nevüket germán módon továbbképezhető formára az izlandi apai név gyakorlata miatt. Természetesen, az irodalom (vagy annak hiánya) nagyban befolyásolja a nyelv sorsát: az élénk irodalom segíthet meghatározni, megváltoztatni vagy stabilizálni a nyelvet, mint ezt a XIX. századi szlovák nyelv is mutatja. Az irodalmi nyelv három változata versenyzett a nemzetté válás folyamatában, és végül ezek közül egyből született a modern szlovák nyelv.

És nemcsak szavakról, jelentésekről és végeérhetetlen német helyesírás reformokról van szó, hanem akár egy egész nyelv is lehet a tervezés célja, sokszor politikai és ideológiai meggondolásokhoz kötödve. Így jött létre a modern héber a régi irodalmi nyelv alapján a zsidó állammal együtt, s nem a jiddis terjedt tovább, vagy az újnorvég (nynorsk) Norvégia Dániától való függetlenségének vált fő eszközévé, mikor a norvég tájnyelvekből alakították ki az új nyelvi normát a főváros Christiania (Oslo) eldánosodott nyelve helyett.

A nyelvtervezésnek egy speciális területe az interkulturális kommunikáció igényeit szem előtt tartó (interlingvisztika). Míg a pidzsin és kreol nyelvek maguktól jöttek létre a Kolumbusz hódításait követő kereskedelem, rabszolgaság és letelepedés időszakában, egyes nyelveket szabályoztak, egyszerűsítettek vagy éppen létrehoztak az interkulturális kommunikáció céljából. Az ilyen segédnyelvekre (auxlangs) példa a kelet-afrikai szuahéli vagy a jezsuiták Lingua Geralja a gyarmati Brazíliában, amelyet a bennszülött tupi nyelv alapján hoztak létre, és vegyes házasságokban, továbbá az amazóniai holtágak kereskedelmében használtak széles körben. Tervezett egyszerűsítésnek tekinthetők a Basic English, az Interlingua vagy a Latino sine flexione és a gyakran gazdag szókészlettel, de egyszerűsített nyelvtannal működő szakzsargonok (pl. a repülés angolja). Ha létező emberi nyelveken alapuló teljes nyelvet hoznak létre, ezt a posteriori nyelvnek hívják, míg a filozófiai rendszereken, logikán, szimbólumokon, hangon stb. alapuló nyelveket a priori nyelvnek hívják. Azok a viharos századok, melyek a nemzeti nyelvek tervezésének és a kisebbségi nyelvek elnyomásának voltak tanúi, megtapasztalhatták az ellenkező mozgalmat is, melynek a célja egy humanista beállítottságú posteriori nyelv volt. Ezek közül a tervezetek közül az eszperantó volt a legsikeresebb, mely 1887-ben indult útjára. Hangzó- és szókészletét létező, főleg újlatin nyelvekből vette, de a nyelvtana teljesen szabályos, szókincsét pedig szabályos szóképzéssel növeli. Annak ellenére, hogy szabályos és a kultúraközi kommunikáció áll a középpontjában, az eszperantó időközben rendes nyelvvé vált abban az értelemben, hogy vannak anyanyelvű beszélői és költői, valamint az új szavakat ugyanúgy hozza létre, mint bármelyik más nyelv, azaz kölcsönzéssel vagy a beszélőközösség alkotó használatában, ezért csökken a kezdeti nyelvtervezés hatása, bár létezik akadémiája, de tehetetlen, akárcsak a Francia Akadémia. Így az eszperantó kevésbé tervezett a mostani formájában, mint a modern norvég, mely állandó tisztítást igényel, hogy megtartsa az identitását.

Csak néhány ismert példa van a ténylegesen független a priori nyelvekre, de ezek valóban színes példái annak, milyen találékony, játékos és kreatív tud lenni az emberi elme. Nézzük a Solresolt, ahol hangjegyek adják a szótagokat, ezért lehetett énekelni vagy fütyülni, de lehetett színekkel és ujjmozdulatokkal is ábrázolni a mondanivalót. A pásztorok Kanári-szigeteki fütyülő nyelvével ellentétben a Solresolnak tudatosan tervezett szókincse van.

Az emberek speciális célokra is kitalálnak nyelveket, nem is mindig a megértést célozzák, hanem éppen a titkosítást. A legtöbbjük a meglévő nyelvek kódolt változatai, mint például Astrid Lindgren tolvajnyelve, de lehet a priori is, mint a Bingeni Szent Hildegárd misztikus Lingua ignotája, amely a latin nyelvtant használta kitalált szavakkal és betűkkel. Egyes művészek odáig mentek, hogy a művészi világukat úgynevezett művészi nyelvekkel (artlangs) gazdagítsák, híres példák erre Tolkien tündér- és manónyelvei, a Star Trek filmsorozatban, az idegenek által beszélt Klingon vagy az újabb filmbeli nyelvek, mint a Na'vi (Avatar) és a Dothraki (Trónok harca). Míg az összes fent említett nyelv úgy néz ki és működik, mint a közönséges nyelvek, de vannak olyan nyelvek is, amelyeket tisztán filozófiai vagy logikai alapon konstruáltak, azzal a céllal, hogy a fogalmakat átfogóan kategorizálják. Ilyen például a Leibniz filozófiai rendszere a 17. századból vagy a modern Loglan és Lojban nyelv.

Végül a nyelvtervezés kaleidoszkópjába tartozik a terminológia is, ahol szakemberek, mint vegyészek, biológusok, geológusok vagy szociológusok arra törekszenek, hogy kiragadják a szavakat a mindennapi többértelműségből és a nyelvi változásból, szabatosan meghatározzák őket egyszer és mindenkor. A terminológia bizonyos területein ez a tevékenység egyfajta szakmai nyelvtan létrehozásával egészül ki. Az utóbbira egy példa a kémia összetett szavai (vö egyes nyelvekben a leghosszabb szó), egy másik természetes nyelvi példa az orvosi latin, mely megenged és szabványosít hosszabb kifejezéseket, sőt teljes mondatokat is. Ilyen terminológiai munkától és a 19. századi enciklopédikus mozgalomtól inspirálva, a nyelvészek megpróbáltak nyelvészeti ontológiákat létrehozni, továbbá szóhálókat, melyek ugyan nem definiálják a szavakat, de mégis megpróbálják osztályozni és összekapcsolni őket (pl. WordNet).